„Az istentisztelet után igyekeztem a tömegen át kijutni az épületből, miközben még mindig az igehirdetés hatása alatt voltam… Az emberek még mindig az előtérben tolongtak vagy kint álldogáltak a járdán. Sokan akartak kezet fogni velem, még akkor is, amikor már kiléptem az ajtón. Abban a pillanatban az utca másik oldalán két autó motorja kelt életre. Hallottam, ahogy egy nő felsikolt, és megláttam, hogy a kocsik ablakaiból revolverek csövei lógnak ki. Felismertem néhányat a Bishopok közül. Kegyetlenül lövöldözni kezdtek rám, ahogy az autókkal elindultak. Az emberek a földre vetették magukat a gyülekezet előtt vagy féktelenül menekültek vissza az épületbe, hogy megússzák a sortüzet. Egy ajtó mögé bújtam és golyók fúródtak a falba mellettem. A kocsik eltűntek a sötétben. Amikor már mindenki megnyugodott kissé, egy idősebb férfi lépett oda hozzám, és karját a vállamra tette:

 – Fiam, ne veszítsd el a kedvedet! Jézust magát a pusztában kísértette meg a Sátán a bemerítését követően. Érezd magad megtisztelve, hogy a Sátán üldöz téged. Azt gondolom, hogy nagy dolgokat fogsz véghezvinni Istenért, ha állhatatos maradsz! – Megveregette a vállamat és eltűnt a tömegben. Nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy „állhatatos”, de akartam nagy dolgokat véghezvinni Istenért. Nem igazán voltam biztos abban sem, hogy megtiszteltetésnek vegyem-e, hogy az ördög a Bishopokat küldte ellenem, hogy megöljenek.”

/Részlet a Repülj, kicsim, repülj c. könyvből/